Róbert László előszava Weninger Antal: Az idő partján című jógakönyvéhez
Arra ébredtem, hogy álmodom. Buddha, Lao-Ce és Jézus, Eckhart mester és Spinoza, Avilai Szent Teréz és XXIII. János, Graham Greene és Yehudi Menuhin, Pilinszky, Márai, Tamkó Sirató Károly és dr. Weninger Antal ülnek az ágyam előtt. Lótuszülésben. Az idő partján.
Éberen, könnyedén és varázslatosan. Időtlenül, a tér fényes végtelenjében. Szemmel láthatatlanul. Arcukon bölcs mosoly terül szét.
Kint zúg a hóvihar. Itt bent sugárzik a csend szava: „A helyes nézet mások véleménye és saját elmélkedésünk révén jöhet létre...”
Ülök az ágy szélén, az idő partján. Egyszerűen, épen, tisztán, humorral, örömmel, együttérzőn. S hallgatózom, amint kottáz a művész húrján a vallomás: „Többet köszönhetek jógamesteremnek, mint mindenkinek, aki hegedülni tanított. A jógától kaptam koncentrációs készségemet és az igazi összhangzatot...”
Azután mestereim magamra hagynak. Csak a mosolyuk ölel át. És az enyém lesz. A belső mosoly terül szét a szemhéjamon, tarkómon, arcizmaimon a talpamig. Szerveim és érzékeim kisimulnak tőle. Kinyit és kinyújtóztat. Mint napfényben fürdő patak, hűsen és mégis melegen öntözi végig érzéseimet, gondolataimat. Együttérzőn, együtt hatja át a test és lélek világát.
Végül eltűnnek a test érzetével együtt a konkrét érzések, a gondolatok és a fogalmak is.
A mosoly külső formája is, amely a tudat elhatározása folytán tudat alatt hat tovább. A térben, a „térességben”. Időtlenül.
Már csak az éber bizonyosság végtelenje él bennem: magam vagyok. Nem, nem egyedül.
A mindenség részeként és egészeként vagyok magam. A mosoly energiává lesz bennem.
Renddé és szeretetté válik. Erre ébred a benső, a tudat.
Megpróbáltam leírni a fentiekben a jóga egyik meditációs gyakorlatát, amely teljességében leírhatatlan. Talán olyan, mint egy „egyszerű” látomás. Hiszen végső fázisában e gyakorlat eredménye a kikapcsolt gondolat magánjáró állapota. Ezért ezt nem is folytatom tovább.
Itt és most visszaélek. Anti bátyám, ugye megbocsátod? Te tanítottál arra is, hogy a szavakkal való játék legalább annyira izgalmasan elgondokoztató és megnyugtató, mint egy keresztrejtvény.
Tehát visszaélek. Nem veled, inkább hozzád, vagy húsz esztendőt.
Éppen kirúgtak a rádióból. Az ideg-összeroppanás közepe táján botorkáltam fel hozzád a Rákóczi út 62. harmadik emeletére, és valami ilyesmit dadogtam: „Főurvos úr, kérem, csináljon velem valamit, nem tudok kikapcsolódni.”
- Orvosnál már volt?
- Igen, adott nyugtatót.
- Szedje csak nyugodtan.
Aztán odavittél az ablakhoz:
- Nézzen felfelé! Mit lát?
A depresszió fekete függönyén át a kopott bérházak fölött csak a piszkos ködtől homályosult, baljósan szürke fellegek kancsalítottak vissza rám. Görbén, reménytelenül. Biztos láttad rajtam... És akkor azt mondtad:
- Na jó, ne kapcsolódjon ki. Szokott képzelődni? Ha igen, kapcsolja be a képzeletét. Szeret napozni? Szeret repülni? Hát akkor most képzelje el, hogy a felhők fölött sugárzóan kék az ég. Biztos látta már nyolc-tízezer méter magasban. Érezze át, hogy a Nap magára is ontja sugarát. Egy idő után nemcsak a bőrén, de az agyában és a szívében is eloszlanak a felhők, és maga idelent is napozni fog. De mindezt nem fogja érezni, ha csak az értelmével fogja fel. Csak akkor, ha az értelme együtt érez az érzelmével. Ha hidat épít az agya és a szíve között. A legfontosabb az együttérzés. Egy szóban és kettőben egyaránt. Eszébe jutott már, hogy mi az egészség alapja? Az Egész.
Lehajtott fejjel mormoltam:
- Nem, főorvos úr, itt és most a mostani magamon kívül az égvilágon semmi sem jut eszembe. Ez az egész nem megy nekem.
- És te mintha nem is hallottad volna. A reménytelenségemet. Folytattad. – Tudja egyáltalán, hogy miért szenved?
- Igen – feleltem kényszeredetten -, mert kirúgtak. Mintha mocskos lenne körülöttem az egész külvilág.
- Nem azért – felelte -, hanem mert még nem tud részvétet és alázatot érezni saját maga iránt. Nem tudja szeretni magát. És így hiába néz a tükörbe. Így csak a kis Én néz vissza. Mert nem tud szembenézni igazi énjével, a tudatával, igazi belső tapasztalásával. Bizonyalanságában pedig csak aggodalmat, kishitűséget és félelmet érez. A holnaptól. S így nem ismerheti fel, hogy legbelső tudatában minden, azaz a jelen, érti, minden tiszta, egyszerű, zavartalan. Hogy legbelül minden jó. S ez a jó nem egyszerűen szívjóságot jelent, hanem a lélek mélyének jó minőségét. Ezzel a tudattal kell megjelennie saját maga előtt. A saját maga iránti részvét termeli ki az akarat megjelenítését. Az „energiatermelés”-ben való részvétel kell ahhoz, hogy minden helyzetben tudja: mit kell tennie, még mások számára is. S akkor részvétet fog érezni még a saját lélegzete iránt is. Már ha azt is szabadon hagyja. Lehet, hogy mindezt még nem érti. Nem lehet mindenki Mozart. Mert mindezt gyakorolni kell. Nap mint nap. Lehetőleg kétszer. Ha viszont azt mondogatja magának – mint egy rossz imamalom -, hogy ez nekem nem megy, nos, akkor mehet a kórházba...
Persze nem gyakoroltam. Nem volt bennem se kedv, se kitartás, sem akarat. Nem is igen értettem, amit mond. Hogyan érthettem volna meg abban az állapotban azt, hogy éppen a mindennapi gyakorlat fejleszthetné ki bennem annak örömteli megszokását. Egész addigi életemet sokszor talán az unalom elleni kétségbeesett harc tette elviselhetővé. Már előre untam a gyakorlatokat.
De te mondtad a magadét: hogy úgy tartozzon hozzám a gyakorlat, mint a reggeli kávé... Hogy csak szépen ereszkedjek le lótuszülésbe, ha pedig az nem megy, akkor fél-lótuszba, vagyis törökülésbe, a nyelvem tapadjon a felső szájpadlásra, és csak figyeljem a légzésemet. Ahogy megy ki – meg be. Öt perc múlva – ha rendesen koncentálok – észreveszem, hogy a légzésem észrevétlen lesz. Mintha nem is lenne. Pedig mintha élnék. S hogy hiába tudom: csak a homályos mennyezet van a fejem felett, mégis napozok, és így figyelem és érzem a mellkasom tágulását, a szív dobbanását, ahogy mindenemet átfényesíti a jobbik magam. Persze időnként majd kibillenek ezen „átérzet” folyamatosságából. Eszembe jut, hogy tegnapelőtt a folyosón úgy tűnt: a főnököm nem köszönt vissza, hogy az unokámat nem abba a gimnáziumba vették fel, ahol öt tárgyat tanulhat angolul. Hogy az új tapéta nem ragad. Hogy a politika milyen pornósan ölelkezik a korrupcióval. De legyintsek rá humorral, és gondoljak Mohamedre, aki azt tanácsolja: „Ha mész az úton és jön veled szembe egy másik ember, köszönj néki. Akkor is, ha nem ismered.” Hogy mindenekelőtt legyek részvéttel, jóindulattal magam iránt. Így üljek a volánnál is. Érezzem, ahogy ay ujjaim simogatva fonják át a sebességváltót Így jobban fogom tudni azt is, mikor fékezzek. Hogy a szívemnek is jólessen, ha látványos mosollyal tudok inteni a záróvonalon át betolakodónak: mehet elém. Így indulhatok el már derűvel és önbizalommal a nap kezdetén.
A jóga – úgy is, mint az önismeret tudománya, éppúgy mint más teóriák és etikák – természetesen legfőbb célul az igazság keresését tűzte maga, magunk elé.
Az igazság az, hogy hosszú hónapokba került, amíg a sötétben is tudtam látni a Napot, míg koncentráltam az itt és most-ra, el tudtam engedni magamat. És átengedni a semminek zakatoló gondolataimat.
Kedves Mesterem! Most már bevallom, hogy az ímmel-ámmal végzett gyakorlatok hetei után megcsaltalak. Tovább jártam ugyan hozzád, de kísérleteztem vagy fél tucat jógacsoporttal, még a gyorstalpaló agykontrollal is. De nyugalmat nem találtam. Aztán egyszer a hetvenes évek elején szinte magammal tehetetlenül utaztam el Vietnamba. És jött egy szőnyegbombázás.
A halálközel rázott meg és fel. Ezután mentem el újra hozzád. Már nem is annyira a lelkem zavarával. Combomon egy gyanúsnak tűnő barna sebhellyel. Te fogtad a nagyítót, és szenvtelen arccal közölted:
- Nem zárhatjuk ki, hogy ez rosszindulatú. Mindenesetre reggel menj el az onkológiára.
Az onkológus közölte: ki kell vágni. menjek át a sebészetre, vetessek szövetmintát. Zavartan mondtam:
- Elnézést, doktornő, de egy barátomnál éppen a szemölcs levétele indította be a rákosodás folyamatát.
- Hát tudja – így a faarcú onkológusnő –, harminc évig az orvostudomány azt tartotta, hogy nem kell kivágni, most meg azt, hogy le kell venni. C’est la vie. Na, menjen át szépen a sebészhez.
Mintát vettek, kivágták. Déltuán elmeséltem neked. Mire te:
- Tudod, mit mondott Montaigne. „A halál gondolata elkísér mindenüvé. A halál ugyanis nem más, mint az élet utolsó pillanata. Gondolj rá minden nap így. Akkor majd második természeteddé válik. Természetes lesz. S ez így jó.” Tehát gondolj rá legalább péntekig. Az eredményhirdetésig. S azután is.
Péntekig mást se csináltam. Közben pedig féltem. Pénteken az onkológia jóindulatúnak ítélt.
Ahogy mentem ki a rendelőből, azon vettem észre maga, hogy furcsa, érthetetlennek tűnő érzés önt el: mintha csalódott lennék. Mert hát akkor mi a fészkes fenének gyakoroltam, miért meditáltam át napokon keresztül a halál gondolatát. Még egy kicsit annak elképzelt érzetét is. Csütörtökön mintha már nem is féltem volna nagyon. Álltam elébe. Péntek délután pedig keserűen nevetve panaszoltam el neked „csalódásomat”.
- Na, látod, már ezt is gyakoroltad. Akkor kezdhetjük elölről. És menjünk tovább. Mert nem hiszem, hogy neked feltétlenül szőnyegbombázás vagy egy kétes szemölcs kelle ahhoz, hogy kikerülj a depresszióból. Hogy magadhoz térj. Ugye, múltkor a törökülésnél tartottunk. Gerinced legyen egyenes. Vigyázz arra, hogy a válladat leszorítva ülj. Mintha ugrani készülnél. Éberen és könnyedén. Tekinteted magad elé, úgy negyvenöt fokban. Attól még láthatod a kék eget és a Napot is. És nem azt mondod, hogy lélegezni akarok, hanem hogy te magad vagy a levegő, a lélegzet, a lélegző. Csak a lélegzetedre koncentrálj. S egyszerre lélegezz orron és szájon át. Ha szabadon hagyod a lélegzetedet, akkor magadat is könnyebben érzed szabadnak. Bármilyennek tűnjék is a külvilág. Mert ugye azt már tudod, hogy a koncentráció a meditáció, vagyis a jó magadba vonulás, a belső tapasztalás előfeltétele. Csak annzit mondj magadban: Vagyok. Történek. Aztán egy-két perc után dobd el az ismételt fogalmakat is.
Eleinte még az ellazulás is alig ment. Feszült voltam. Folyton be-bevillant a külvilág. Panaszkodtam is neked, mire te:
- Ha el-elkalandozol, szorítsd ökölbe a kezed és egy-egy másodpercre hirtelen feszítsd meg magad. Aztán ugyanígy engedd el magad. Az ötezer éves jóga első rendszerezője, Jézus kortársa, a hindu Patandzsáli ezt így fejezte ki: „Élesíts és lazíts!” Emlékszel, egyszer mintha azt mesélted volna: nyolc hónapos saigoni magányod legfőbb vigasza egy magyar dal volt: „Ringasd el magad’ Ha senki nincs, ki elringasson, ringasd el magad.” Én úgy mondanám: engedd el magad. Gondolj rá gondtalanul, majd gondolattalanul. Érezd át az elengedettséget, és folytasd az ellazulást. Így szelidíteted meg a mindennapi tudatot a tudatod által. S mindezt ébren és könnyedén. Így beszéled rá a nyugalomra szelíden a test és a lélek alkatrészeit. Érezni fogod, hogy a rész és az egész egy és ugyanaz. S ez már a meditáció maga. Előtte nyújtózol. Figyeled a légzésedet. Nem befolyásolod. Csak élvezed, ahogy magadtól, magától siklik le és fel. S egy szép pillanattól kezdve már nem érzel különbséget ki- és belégzés között. Egybefolyik. Megnyugszik. Veled együtt.
- A jógának, s azon belül a meditációnak nem a technikája, nem a „technológiája” a fontos, hanem a szellemisége, a létmódja. Nevezzük ezt tartásnak. Ennek éppúgy része a gerinc, mint a jellem egyenessége. Tehát a testhelyzet éppúgy, mint az önzetlenség. A sejtjeid és lelked jókedélye. Mindez együtt alkotja a meditáció lényegét.
És most, Mesterem, egy tibeti kollégádat idézem: „A meditáció egy ambíció nélküli állapot. Sem elfogadás, sem visszautasítás nincs benne. Sem remény, sem félelem.” – mondta a tibeti guru, Sögyal Rinpocse, Patandzsáli és Lao-ce tanítványa őutánuk több mint kétezer évvel, 1987-ben a londoni Hyde-parkban sokezernyi tanítványa előtt.
Mondhattad volna te is így a Rákóczi út 62. harmadik emeletén.
„Légy friss a meditációban, mintha először történne veled. Így frissebb, erősebb leszel a cselekvésbe, a mindennapokban is. Így minden élethelyzetben megállod a helyedet. S így találod meg – egyszerűen és természetesen – a szív nyugalmát is.
Van egy böcs tibeti mondás: Siess lassan! S ebben nincs ellentmondás. Mert ha megfogadod, akkor nem engeded gyorsan szabadjára sok-sok elvárásodat. Akkor megvilágosulnak maguktól. Megvalósulnak magadtól...”
Emlékszem, amikor azt hittem, hogy mindezt már értem, tévedtem. Mert amikor leültem fél-lótuszba, csak arra vártam türelmetlenül, hogy történjék valami bennem. Botorul vártam, hogy legyen már végre vége a csendnek, nyugodtan üljek a tudat nyugalmi állapotában. Ehelyett elkezdtek száguldozni a gondok, gondolatok. Elbizonytalanodtam.
- Ne törődj vele – mondta mesterem. Majdnem mindenki így van eleinte. Tarts ki. Ülj tovább. Meglátod, megérzed, hogy előbb-utóbb megnyugszanak, megszelídülnek, letisztulnak a gondolatok a tudatod segítségével. Mintha egy marék rizst öntenél lassan valami lapos felületre: ugye minden szem magától a helyére kerül...
Tarts ki. Eleinte öt percet. S azután tarts egy perc pihenőt. Ezalatt pedig már tudatosan, éberen gondold végig, mit éreztél a meditáció első öt perce alatt. Így fogod használni a gyakorlatot, mint energiát napi tennivalóidban is.
És így tovább. Igaz, mindehhez fegyelem kell. De ez nem valami önsanyargatás vagy lélektelen katonai rutin. Sokkal inkább belső éberség és hit, amely Buddha, és ha akarod, a jézusi lét szellemében, az ülő meditáció után is egész napodon át, napról napra mindinkább állandó, tudatos jelenlétté válik. Életmóddá és gyógyító erővé nyugtatók és doppingszerek nélkül. Mindezt pedig csak akkor valósíthatod meg, ha állandósul benned az Itt és Most állapota.
„Amikor eszem, akkor eszem.” – hangzik a Zen szállóigéje. Egy mai, parlagi példával:
Ha mosogatás közben tisztán tartod a tudatodat, nem gondolsz semmi másra, minthogy az, a mit a kezedben tartasz, tiszta legyen, ha nem szóródsz szét, hanem csak arra figyelsz, amit teszel, csak mosogatsz, akkor ez a koncentráltan cselekvő állapot energiát szabadít fel. Összefogott leszel. Magad válsz a Cselekvéssé. S akkor már egyszerűen és természetesen időzöl a tudatod békéjében: készenlétben és oldottan, éberen és nyugodtan.
Ha pedig észreveszed, hogy megint szétszóródtál, térj vissza újból a lélegzet figyelésére.
Persze, hogy kételkedtem. Dőleg abban, hogy én ezt valaha is meg tudom csinálni. Mert még nem éltem át. Te pedig, Mesterem, levetted a polcról a húszas éves világhírű müncheni belgyógyászának, Tirala professzornak röntgenfelvételekkel igazolt esettanulmányát. Doktor Tirala pusztán jógagyakorlatokon alapuló légzésszabályozással „kisebbítette”, gyógyította a megnagyobbodott szívet.
- De ha neked meggyőzőbb Voltaire, az örök kétkedő, úgy nála ezt a mondatot találod: „Az emberi betegségek jó részét jó légzéssel lehetne elmúlasztani...”
Így kezdtem újra a jógagyakorlatokat. Ellazulva figyeltem, meddig tart türelmem. S miután majdnem egy éve egyetlen sort sem írtam le – mintha fellélegeztem volna. Mintha a szavak kezdték volna visszakapni hol egymással ellentétes, hol meg eredeti értelmüket. S gimnazista korom óta először kezdtem játszani a szavakkal. S azon kaptam magam, hogy kedvem támad keresni a szavak ritmusát, rigmusát. Valahogy így:
Magam vagyok.
Én vagyok magam.
De néha kihagyok.
Egyedül maradok.
S nem találom magam.
Magamat megúnva
magamba meredek,
aztán ráébredek:
magamba mélyedek.
Magamhoz érek.
Magamhoz térek.
Jó magam vagyok.
Én én vagyok.
Én vagyok.
Vagyok.
Mindössze ez történt velem.
S rám kacsintott cinkosan a jelen.
Hogy csupán történek.
Mert erről szól az ének.
Rajtam a jóga segített, pontosabban doktor Weninger Antal. Mert róla szól ez az elősző.
Az én mesterem egykorú a huszadik századdal. Igen, éppen száz éves lennél, Anti bátyám. Emlékszel, mikor először becsöngettem hozzád, percekig nem nyílt ki az ajtó. Csak Bach Brandenburgi versenyének örömhullámai áradtak ki a Rákóczi úti bérház körfolyosójára. Azt hittem, a rádió szól. De te játszottad, éppúgy, mint egy évtizeddel később, négy nappal halálod előtt, kilencvenkét évesen. Mintha tudtad volna, hogy minden pirulánál hatékonyabbak, nyugtatóbbak lesznek számomra Bach földöntúli akkordjai.
Én eleinte zaklatottan türelmetlen voltam. Nem úgy mint te, aki tizenhárom köteted megjelenése és aztán majdnem ötvenévi kényszerpihenő után adhattad csak ki ezt a könyvet, Az idő partján címmel. Ez volt szellemed és tudományod, orvosi és emberi tapasztalásod szintézise.
Úgy tűnhet az olvasónak, hogy ez az új előszó is a szerző rehabilitását célozza. Ám néki erre az égvilágon semmi szüksége nincs. Hetven-nyolcvan-kilencven évesen is ott ült minden hétfőn, szerdán és pénteken háromtól hatig a helyén, hogy meghallgassa lumbágós, asztmás, vérnyomás-zavaros vagy éppen zavaros lelkű betegeit, vagy csak azokat, akik nem kértek tőle mást, mint hogy jobban megismerjék önmagukat.
Én is tőle tanultam meg újra élni. És talán újra írni is. Itt és most az első kiadás előszavából idézek:
A negyvenes évek végén Ortutay Gyula kultuszminiszter ki akarta nevezni dr. Weningert nyilvános, rendes egyetemi tanárnak, nem utolsósorban azzal a céllal, hogy az orvosi egyetemen szabad, gakultatív tárgyként a pszichoszomatikus módszert tanítsa, majd bevezesse a jóga rendszeres oktatását. Azért, hogy akiknek a gyógyítás lesz a dolguk, előszőr magukat, igazi Énjüket ismerjék meg, mielőtt másokat kezelnének. Nem lett belőle egyetemi tanár. Egy tanszékre pályázó kolléga levélben az írt a kultuszminiszternek, hogy dr. Weninger „a kollektivizmus ellensére”. S ebben volt is valami. Mert a kismartoni katonai főreáliskola egykori tisztinövendéke, akit tizenhét éves korában vettek fel a bécsi orvosegyetemre, később a debreceni klinika tanársegédje, szülésze, sebésze s röntgenlabor-vezetője, akinek első könyvéhez a húsza évek végén Korányi professzor írt előszót, továbbá az Újságírók Szanatórium Egyesületének egykori főorvosa, az első magyar jógakönyv írója (amelynek előszavát a Diadalmas jóga szerzője, Baktay Ervin írta 1939-ben) a Pethő Sándor vezette Magyar Nemzetben cikket írt a hitlerista kollektivizmus ellen. Saját nevével, illetve Bánfalvi Szilárd álnéven több száz antifasiszta cikke jelent meg 1938 és 1943 között. Ő írta a Nyilas áfium elleni orvosságot és Paranoiások címmel mint ideggyógyász rajzolta meg virágnyelven a Magyar Nemzetben Hitler portréját, amiért bíróság elé is került.
E könyv bajor-osztrák, Fertő-tó környéki poncichter-származék szerzője – aki 1944-ben az üldözöttek százainak életét mentette meg Budapesten – az ötvenes évek kényszerű üzemorvosaként is tette a dolgát. És folytatta magánpraxisát.
Írt – külföldi orvosi szaklapokba – németül, franciául, angolul. És még öt nyelven tájékozódott szemüveg nélkül mindarról, amit a világy orvostudománya újként kínál...
Weninger doktor úr egyszer megkérdezte: olvastam-e Eckhart mestert és Keresztes Szent Jánostól A lélek sötét éjszakáját, Montaigne esszéit, Bergson Nevetését, vagy a mi Hamvas Bélánkat. Mert ha igen, látni fogom: az európai emberiség számos nagy szelleme – akár ismerte az ősi keleti bölcsességet, akár nem – Platóntól Goethé-ig hasonló következtetésekre jutott, mint a jóga szellemtudománya. Tudom-e, hogy a már említett ókodi Patandzsáli műveit először Kőrösi Csoma Sándor fordította le angolra Tibetben, shog ez magyarul mindmáig csak kéziratosan, mondhatnám szamizdatosan olvasható.
Kőrösi Csoma szerint Patandzsáli számára „a jóga egyetlen célja a nem-tudás megszüntetése”.
Vajon mit szól ehhez a gyermekdednek tűnő tézishez az a neves szígyógyász professzor, aki a Lukács uszoda egyik eldugott sarkában felfedezi hetvenedik évéhez közeledő ismerősét, akinek nincs jobb dolga, minthogy a fején álljon?
Előszőr természetesen az infarktusveszélyre hivatkozva a szívéhez kap – mármint a professzor, és jóindulatúan lehülyézi az illetőt, majd óvatosan megkérdi tőle: „Öregem, valami bajod van?”
Mert miért is tudná, amit öt-hatezer éve tudni lehet, és nemcsak a tibeti jóga titkos tanításaiból, hanem Új-Delhi, Chicago, Moszkva és München kutatóintézeteinek tapasztalataiból: ha az ember életének felét, negyedét, nyolcadát, egy ezrelékét fordított testhelyzetben töltené, akkor összehasonlíthatatlanul kevesebb lenne a vérkeringési zavarokból keletkező tengernyi betegség.
A példa természetesen extrém, mégha ezerszer bizonyított is. Mindössze azt kívántam sugallni, hogy mi mindent lehetne megtakarítani (például a deficites kórházak tucatjait), megelőzni (a betegségek százait), mi mindent lehetne fel- és újrafelfedezni. Ha elsősorban azok, akik a gyógyítást választották mesterségüknek, isten bocsá’ hivatásuknak – jövedelmi forrásuknak -, vennék a fáradtságot, és elkezdenék felfedezni azt, amit előttünk öt-hatezer évvel már felfedeztek.
Emlékszel, Anti bátyám, egyszer elmentünk a különben művelt egészségügyi miniszterhez: hátha tudna hatni valahogy az orvosegyetemek rektoraira, hogy ne tekintsék tabunak a jóga oktatását. Azt hiszem, mindent megértett, s aztéán természetesen – nem tett semmit. S miközben a huszonegyedik század hajnalán rémlik fel előttem ez a semmi, természetesen dührohamot készülök kapni.
De te, Mesterem, figyelmeztetsz: itt és most gyorsan lassíts le mindent. Tehát lelassytom a végtagjaim mozgását. Az érzést, a gondolatot. Minél lassabban csinálom, annál nyugodtabb leszek, s annál jobban megértem azokat, akik még nem értik. És annál több időm lesz később a gyorsabb, hatékonyabb cselekvésre. De most még hagyom, hogy elvonuljon előttem a külvilág. Már nem az illetékes miniszterek a súlytalanok, hanem a szovjet, az orosz, az amerikai és egyéb kozmonauták, akiknek a kiképzéséhez éppúgy évek óta hozzátartozik a jógaképzés, mint a biológia vagy a termodinamika. Közben pingponglabdák koppanása keveredik a Brandenburgi verseny orgonaszólamaival (a kínai asztalitenisz-csapat valamennyi edzés és verseny előtt jógameditációt végez, akárcsak az amerikai úszóválogatott). Azután teljesen eltűnnek a külvilág jelenségei. Magamhoz tértem. Visszaülök az íróasztalhoz, s azon veszem észre maga, hogy a tizenhárom évvel ezelőtt írt előszavam keveredik azzal, amit itt és most írok.
Ugye nem haragszol, Anti bátyám, ha azt mondom: mióta nem rendelsz, azóta – ha lehet – még jobb viszonyban vagyok magammal. Mert mostanában alig múlik el nap, hogy elalvás előtt ne töltenék veled legalább kétszer két percet. S nemcsak azért, hogy megosszam veled az esti magányt. Mintha most is itt ülnél velem szemben, velem együtt. Hallgatnád, éreznéd a világ bajait, és a magam sirámait és tapasztalásaimat. Kinyújtózom, s tanításod szerint készakarva is ásítok párat, majd átitatom „magánvalómat” nemcsak egyik kedvenced, Immanuel Kant Ding an sichjével, de azzal is, amit Szent Ágoston mondott: „Szeress, szeress, s aztán tégy amit akarsz...”
Ezután ellágyítom szemhéjamat, s az éjszakában megjelenítem magamban a kék eget, a ragyogó Nap sugarával, majd szemem sugara visszasugarazza a Napnak hálásan megköszönve azt. Úgy, ahogy azt nemrégiben tanultam, kedves tanítványodtól, Koltai Júliától. Majd a napsugár belső mosolyba öltözik, s vele cirógatom végig testemet, egyre beljebb, még beljebb, a lelkemig.
Így lazulok el boldogan.
Már aludhatnék. De még egyszer jólesik, hogy megköszönjek mindent nemcsak Neked, hanem rajtad kyvül mindenkinek, a Jóistennek is. Talán még a jóval együtt a rosszat is. Hisz te tanítottál arra, hogy egyik sincs a másik nélkül. S ilyenkor a tudatosan halasztott elalvás köszöbén kínai írásjelek vonulnak el előttem az éjszakában. Nem ismerem és mégis értem őket. Tao te king. Te adtad a kezembe egyszer Az Út és Erény könyvét. Azt, amit Krisztus előtt kb. négyszáz évvel Konfuciusz ellenében fogalmazott meg Lao-ce, taoista filozófia atyja. Hogy béküljek meg az idővel és a térrel, béküljek meg a cselekvéssel. Sokáig nem értettem, hogy „a legjobb cselekvés a nem-cselekvés”. Éppúgy félreértettem, mint Horatius arany középútját, carpe diemjét, mint a dantei dolce far niente-t. Most, hogy kezdem érteni, te odafentről – pedig nem volt sohasem szokásod – félbeszakítasz. Azt mondod, vegyem elő egykori nagy barátodat, Babits Mihályt.
Drága kincs az idő s oly kevés!
Jer, segíts meg, bölcs semmittevés!
Tárd ki mégegyszer a kapukat!
Add vissza mit tőlem elragadt
két zsarnok: a Feladat s a Gond:
óráimat, e fogyó vagyont!
S az idő partján ülve megkérded: igazat adok-e Babitsnak?
Ha két-három évvel ezelőtt vontál volna kérdőre, megszokott türelmetlenségem nem tudta volna cáfolni gyönyörű sorait. Akkor még nem kötöttem békét az Idővel.
De most mi történik velem? Te persze tudod, mert odafent nektek már nincs más dolgotok, minthogy idelentről is mindent tudjatok.
Babitsnak William Blake felel.
Láss világnak egy homokszemet
és mennyországnak egy rózsát:
tarts a tenyeredbe végtelent
és öröklétnek egy órát.
S immár nem azt gondolom, hogy nincs időm, hanem hogy idő nincs. Csak pillanat.
Múlt és jövő
múló idő
nem létezik
csak pillanat van
s az következik
pillanat műve a lét
lét a pillanat
érezd a létet
a pillanat alatt.
Nos, ezt a goldolkodást, e nagyon is átmeditált, cselekvést megtermékenyítő, gondolattalan nem-cselekvést, azaz a cselekvésre felkészülést, azt, hogy mindig tudjam, mi a dolgom, elsősorban neked köszönhetem, Anti bátyám.
Ma reggel újra olvastam Tőkei Ferenc és Weöres Sándor rodításában a Tao te kinget, ott, ahol kinyílt. De mielőtt mondanám, idézném, hirtelen eszembe jutott, hogy a második világháború előtt megjelent és szinte megtalálhatatlan tizenhárom kötetedből legalább néhányat kértem volna kölcsön tőled, hogy puskázhassak belőled. Vagy legalább párat sok száz újságcikked közül.
Kedves feleséged, Duci zavartan jött vissza a könyvtárszobából: „Sajnos nincs egy példány sem itthon.”
Igen, a több ezer kötetes könyvtáradban egyetlen példány sem volt a saját műveidből. Ilyen ember voltál. S ilyen példa maradsz. Mert a jelenben élsz odafent is. Talán senki más nem tudná úgy ábrázolni jellemedet, életművedet, mint Az Út és Erény könyve, ami azóta is második bibliám.
Most visszaélek vele: Lao-ce ezt írta rólad:
...a bölcs
sürgés nélkül működik,
szó nélkül tanít,
Láss világnak egy homokszemet
és mennyországnak egy rózsát:
tarts a tenyeredbe végtelent
és öröklétnek egy órát.
S immár nem azt gondolom, hogy nincs időm, hanem hogy idő nincs. Csak a pillanat.
Múlt és jövő
múló idő
nem létezik
csak pillanat van
s az következik
pillanat műve a lét
lét a pillanat
érezd a létet
a pillanat alatt
nézi az áramlást, és hagyja, nem erőlködik,
alkot, de művét nem birtokolja,
cselekszik, de nem ragaszkodik,
beteljesült művét nem félti,
s mert magának nem őrzi,
el se veszíti.
No comments:
Post a Comment